34/2019

 A legutóbbi feljegyzéseim, már a Ľudové noviny hasábjain olvasva valahogy szokatlanul és túlzóan pesszimisták voltak. Ezen kívül inkább elmélkedés jellegűre sikerültek, mintsem a munkám dokumentálására. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az efféle gondolatoknak is jelen kellene lenniük a közösségi életünkben, akár azért, hogy vitára késztessenek hasonló kérdésekről.
Most viszont valami másról szeretnék írni. Néhány héttel ezelőtt lehetőségem volt meglátogatni a Vajdaságban élő szlovákok néhány települését és rendezvényét. Természetesen eddig is tudtam róluk ezt-azt, de a közvetlen benyomások még hiányoztak. Ana Horvátova szervezésének köszönhetően megismertem sok embert, a vajdasági szlovák kisebbség aktivistáit, így némi képet alkothattam a jelenükről, bár természetesen nagyon szubjektívet.
Nem hagy nyugodni, hogy ne írjak arról, ami Petrőcön (Báčsky Petrovec) az első megálláskor a Ján Kollár Gimnázium épülete előtt átfutott a fejemben. Ezt az épületet, ahogy arról tájékoztattak minket, Milan Rastislav Štefánik kezdeményezésére és anyagi támogatásával építették. Ahogy több más esetben is, hallhattuk azt a megjegyzést, hogy ez vagy az a két világháború közötti Csehszlovákia, vagy az akkori Csehszlovák Köztársaság valamely politikai vezetője támogatásával készült. Azóta ezek az intézmények, és a helyi szlovák közösségek is száz éven át töretlenül fejlődtek, és éppen ezért van az embernek olyan érzése, mintha Szlovákiában, színtiszta szlovák környezetben mozogna. Itt értettem meg, hogy tulajdonképpen mit keresnek és mi az, amit a szlovákiai vagy éppen vajdasági látogatók a mi falvainkban és városainkban már nem találnak meg.
Ennek a közösségnek az erejéről tanúskodott a felújított petrőci (Petrovec) evangélikus templom épülete, ahogy a fentiekben már említett, éppen felújítás alatt lévő gimnázium épülete is, a gyerekek aktivitása az újsándorfalvai (Jánošík) gyermektáborban, vagy a helyi szlovákok érdeklődése a csütörtöki irodalmi est iránt Kölpényben (Kulpín). Ez a szellemi erő mindenhol jelen volt, a gazdasági nehézségek vagy a fiataloknak az országból való folyamatos távozása ellenére is. Szerencsére ennek a következményeit eddig csak a helyi vagy regionális önkormányzatok képviselőivel, vagy a szlovák nemzeti kisebbség Nemzeti Tanácsának elnökével, Libuška Lakatošová asszonnyal folytatott beszélgetésekből vettük észre. Az utcákon vagy rendezvényeken, legalábbis a mi szemszögünkből, a helyi szervezetek gyengülése még nem volt érzékelhető.
Barátom, Vladimir Valentík javaslata alapján igazán értékes benyomásokat gyűjthettünk a vajdasági szlovákok életéről. A gyerekekkel, felnőttekkel és a különböző szervezetek képviselőivel, illetve a helyi kultúra kiemelkedő alakjaival folytatott nem hivatalos találkozók és beszélgetések segítettek nekünk képet alkotni, hogyan formálódhat, maradhat fenn és fejlődhet egy kisebbségi közösség, amelynek a belföldi és a nemzetközi politika is egyaránt kedvezett a „nagy háború” után, amely az utóbbi évekig is egységes maradt és a jövőjét gyakorlatilag a saját kezében tartotta. Amely az utolsó európai háború igazán kegyetlen tapasztalatai ellenére is napjainkig megőrizte életképességét, illetve érintetlen, erős szlovák identitását. Nekünk nem marad más hátra, mint gyakrabban járni oda, hogy az ő tapasztalataikból is okuljunk, hogy vitalitásukból erőt merítsünk.
Ezúton is szeretnék még egyszer köszönetet mondani e találkozók megszervezéséért Ana Horvátovának és Vladimír Valentíknak.