32/2019

 Uborkaszezon van, úgy a közösségi, mint a politikai életben. Ami, persze, nem jelenti a szlovák társadalmi szervezetek, vagy nemzetiségi önkormányzatok tétlenségét. Minden szombat mozgalmas, különféle fesztiválokat, rendezvényeket, találkozókat, nyelvi és egyéb nyári táborokat szerveznek gyerekeknek és felnőtteknek.
Igyekszem minél több ilyen programra eljutni. Általában jól érzem magam rajtuk, lendülettel, néha új ötletekkel telve térek haza. Ez annak ellenére is így van, hogy nem lehet nem észrevenni, ahogyan szlovák nemzetiségi rendezvényeinkről fokozatosan eltűnik a szlovák nyelv természetes használata. Nagyjából húsz évvel ezelőtt még a hasonló találkozásokon azt éreztem, hogy a jelenlévők, legalábbis a többségük, mindent megért, ami ott szlovákul elhangzik. Sőt, emlékszem olyan ifjúsági rendezvényre, ahol - amikor két nyelven kezdtem beszélni - megkérdezték, miért mondom elmagyarul is, hiszen mindenki ért szlovákul. Azonban ma, egyre inkább ellenkező érzésem van. Valamikor szemére vetettük az épp aktuális kormánynak, hogy azt várja tőlünk, váljunk „éneklő és táncoló” nemzetiséggé, mára viszont valóban azzá váltunk. És mindezt annak ellenére, hogy a közös rendezvényeken a kormányzati szervek megjelenő képviselői is hangsúlyozzák a nemzetiségi kultúra, hagyományok és nemzetiségi nyelv megőrzésének fontosságát.
Néha azt érzem, az „anyanyelvünkért folytatott harcunkat” elvesztettük és fontos, hogy legalább azt megőrizzük, amit a jelen körülmények között még meg lehet. E szempontból ki kell emelnünk intézményeink feladatát, amelyek valóban igyekeznek dokumentálni úgy hagyományainkat, mint elődeink nyelvét. Kiemelt jelentősége van ebből a szempontból a több évtizeddel ezelőtt megjelent Magyarországi szlovák nyelvjárások atlaszának. Úgy gondolom, ez a kiadvány az utolsó pillanatban rögzítette azt, amit elődeinktől örököltünk, vagyis amit 1993-ig megőriztünk. Azóta, sajnos, fokozatosan veszítjük el ezt az örökséget.
Természetesen ez a kép sem egységes, nem is egyöntetű. Hiszen tudjuk, hogy a Szlovákia területén kívül élő szlovák közösségek között Magyarországon tanulja a szlovák nyelvet a legtöbb gyerek. Ismerünk eseteket, amikor a felnőttek érdeklődnek a szlovák nyelv tanulásának lehetősége iránt, és a helyi nemzetiségi önkormányzatok, vagy a helyben működő szlovák iskola vezetése támogatja ezeket a kezdeményezéseket és nyelvtanfolyamot szervez részükre.
Egyszer régen, egy szlovák kormánydelegáció látogatásán a Szlovák Köztársaság legmagasabb rangú képviselőivel való beszélgetésen arra a kérdésre, hogy „Hogyan segíthet Önöknek Szlovákia?”, azt válaszoltuk, hogy elég, ha Szlovákia gyorsan fejlődik és Európa fejlett részét utolérni kívánó országok számára például szolgál.
Nos, azt hiszem, ez a feltétel teljesült. Szlovákia az eurozóna tagja, gazdasága gyorsan fejlődik és a Tátra, ahogyan Szlovákia általában, valóban vonzó céllá vált a turisták, köztük a hazai szlovákok előtt is. Eközben azonban az anyaországi látogatásokon elkísér az az érzés, mintha rólunk, magyarországi szlovákokról, megfeledkezett volna a szlovák közélet. Ott sem várja tőlünk senki, hogy tudjunk szlovákul, és inkább meglepődnek, ha valaki közülünk szlovákul szólal meg. Vagyis nem csak itthon, de Szlovákiában is van mit tennünk annak érdekében, hogy a szlovákság összetartozásának érzete általánosságban is újra élővé váljon.